Magyar Nemzet · Vélemény
2004. szeptember 27.,
hétfő
Rovatvezető: Berszán György
publiciszt@magyarnemzet.hu
Izrael Samirnak különös, a szeretet határát súroló tisztelettel
Mottó: „A közös jövedelmet úgy elosztani, annak legalább azt a
részét, amiről úgy döntünk, hogy elvesszük az emberektől, nem
azért, mert akarják, hanem azért, mert mi erősebbek vagyunk és
miénk az államhatalom, és ezt elvehetjük, hogy azt, amit
elveszünk tőlük, azt legalább úgy osszuk szét, hogy arról a
többség úgy gondolja, hogy na ez jó, körülbelül rendben van.”
(Gyurcsány Ferenc miniszterelnök-jelölt egy lakossági fórumon.)
nBAYER
ZSOLT
Ifjúságom, e zöld vadont, szabadnak hittem és
öröknek (…).” Ez és ennyi a közös alapélmény.
S talán még az, hogy a zöld vadonban akad valami, egy egyszeri
és megismételhetetlen valami, ami meghatározó. Valami, ami végig
elkísér, amire mindig emlékszel, s amiről már akkor tudod,
gyerekfejjel, hogy örökké emlékezni fogsz rá, amikor megtörténik.
Aztán, ahogy öregszel, egyre több gyermekkori élményedről derül
ki, hogy egyszeri és örök, és meghatározó
– éppen ez a gyönyörűséges az életben, éppen ezért lehet végül
szemébe nevetni a halálnak. Mert hát, ha a világmindenség
végtelen, akkor a világmindenségben semmi sem lehet egyszeri és
megismételhetetlen.
Ez a racionálisnak és logikusnak tűnő felismerés már a hit
előszobája. Hinni pedig csak magabízó, erős és tiszta emberek
tudnak. Ami a hiten kívül van: becsvágy, gyávaság, magamutogatás
és fölösleg. Az én vadonom egyszeri és megismételhetetlen, és
meghatározó élménye a vadon. Apám vitt oda.
A Bükkbe.
Negyven kilométert gyalogoltunk Fehérkő-lápától Miskolcig, és az
apám megdicsért és büszke volt rám. És megismertem Hegyi Simont,
valahol Répáshuta fölött a rengetegben, és Hegyi Simon
beköltözött aztán két novellámba is, és az arcára nem emlékszem,
így talán az ő arcára emlékszem leginkább millió és millió arc
közül – és ő volt az, akit odaképzeltem akkor…
Eltöltöttünk egy éjszakát apámmal a rengetegben. Sátrat vertünk,
tüzet raktunk, s már leszállt az az éjszaka, amihez foghatót
alig láttam azóta, amikor elindultunk vízért a forráshoz.
Érzékeny orrú szarvasok vágtattak át előttünk az ösvényen – az
apám félt, én nem. Hiszen én még nem voltam birtokában annak a
tudásnak, ami ahhoz a félelemhez kellett. Csak álltam az
éjszakában, feketeségben, tenyerem az apáméban, és szagoltam,
szívtam magamba a szarvasok szagát. A vad szaga, ami akkor az
orromba csapott, nem hagyott el azóta sem. S ültünk aztán a
hamvadó tűz mellett, én és az apám, és felettünk a hold. És
akkor egészen bizonyosan tudtam, hogy valaki egy hosszú madzagot
fogva tartja a holdat. Ül valaki, ott a hangot halálba csókoló,
éjfekete rengetegben, és tartja a holdat, konokul, a semmiért.
Hegyi Simon tartja a holdat. A szarvasok pedig köré telepednek,
és borostás, bagószagú, szép arcához érintik néha érzékeny, puha,
vadszagú orrukat. Elmondtam az apámnak, hogy Hegyi Simon bácsi
tartja madzagon a holdat.
Nevetett az apám. De nem úgy. Nem úgy, ahogy máskor kinevette
gyerekségemet. Csak azért nevetett inkább, hogy ne kelljen
csodálkoznia, ne kelljen ugyanazt gondolnia, ne irigyeljen a
gondolatért – nevetett az apám, hogy ne kelljen bevallania,
őszerinte is madzagon tartja valaki a holdat, de nem Hegyi Simon
bácsi, hanem az ő apja.
Nem akarta bevallani nekem az apám, ott, a rengetegben, hogy
mindenkinek tartja valaki a holdat. Nem akarta beismerni, hogy a
legnagyobb dolog, ami történhet velünk az életben, ha egyszer mi
tartjuk valaki holdját.
De az az éjszaka, ott a Bükkben, valahol Répáshuta fölött…
Annak az éjszakának köszönhetem az apámat…
Tart-e még valaki holdakat? Tartja-e még valaki fölöttünk a
csillagos eget, a hitet, hogy nincsen már kommunizmus? Hogy
eltakarodtak az életünkből…
Eltakarodtak? Örökre? Tartja-e még valaki a hitet, hogy érdemes
volt ellustálkodni a forradalmat…
Érdemes volt futni hagyni őket? Mindet? A hitünk fele ránk
omlott 1994 tavaszán. Mert az volt a hitünk fele, hogy mi 1956
gyermekei vagyunk. Az én hitem is ez volt. Az enyém, aki
1963-ban születtem. Hogyan lehetséges ez? Ostoba kérdés. Csak
így lehetséges. Ennyi ugyanis egy nemzet lelkiismerete,
megmaradása, becsülete. Hogy a gyerekek tudják, az unokák tudják.
Értik. Értik, érzik, és elfogadják, magától értetődő
természetességgel. A nemzet lelkiismerete az a közeg, ahol
értelmét veszti a „történelmi vita”.
Amúgy pedig: arról lehet vitatkozni, hogy a filogenezis magasabb
rendű-e, vagy az ontogenezis. De arról, hogy a forradalom és a
szabadságharc magasabb rendű-e, vagy a haza- és nemzetárulás,
hát arról nem lehet vitatkozni. Nekünk a szüleinket és a
nagyszüleinket kellene arcul köpni, hogy ne így, hogy ne ezt
higgyük, ne ezt gondoljuk. És kinek van kedve, mersze, bátorsága
arcul köpni szüleit, nagyszüleit? A született kommunistának.
Annak, aki így nyilatkozik az apjáról:
„Az apám dzsentroid elem, aki a mai napig forradalomként
emlegeti 1956-ot.”
És ezt az 1956-ban gyökeredző szabad Magyar Köztársaság
jelenlegi miniszterelnök-jelöltje mondta a saját apjáról,
1988-ban.
Könyvek sorakoznak előttem az éjszakában, az éjszakában,
amelyben már senki sem tartja madzagon a holdat. Idehordtam a
számítógép köré mindazt, amiről úgy gondolom, fontos nekem. (Tíz
éve még azt mondtam: soha nem fogok számítógépen írni, mert
számítógépen szépet írni nem lehet… És most nem tudom…
Szégyenkezzek? Vagy legyek büszke magamra…) Itt van minden… Hogy
alátámasszam az Új moralisták 36. részét. Látják? „Gondolat
helyett gondolatmenet”
… Alátámasszam a megfellebbezhetetlenekkel. Machiavellivel.
William L. Rivers és Cleve Mathews Médiaetikájával. Richard
Pipes Kommunizmusával. John Lukacs A történelmi tudatával.
Michel Foucault Fantasztikus könyvtárával. Izrael Samir
Rasszista államával. Konrad Löw remekével, A kommunista
ideológia vörös könyvével. És még a Lélek, halál, túlvilág című
kötetet is idehordtam valamiért, hogy legyen kéznél valami jó a
transzcendensről.
És most pirulva felnézek az égre, ahol Nagypapa van, és éppen
bemondja a piros húszszáz-ulti redurchmarsot, és az angyalok,
akik titokban kártyáznak vele (hiszen a kártya az ördög Bibliája),
módfelett haragosak… És szemlesütve átpillantok a szomszéd utca
irányába, ahol az apám alszik éppen, vagy nem alszik még, hanem
olvassa a Zendülés a Caine hadihajón-t vagy Herczeg Ferenc
naplóját… És most legalább el tudom dönteni, hogy bizony,
szégyenkeznem kell…
Mert minek hordom ide, ebbe a holdtalan éjszakába a régi és új
megfellebbezhetetleneket? Hiszen most a rendszerváltásról írok,
a rendszerváltás ethoszáról, ethoszairól meg egy Gyurcsány
Ferencről…
Annyit kell csak rögzítenem, szikáran, rosszkedvűen és bizakodva,
hogy Gyurcsány Ferenccel reánk omlott a rendszerváltás csillagos
egének másik fele. S hogy amikor 1994-ben azt gondoltam,
szikáran, rosszkedvűen, hogy Horn Gyula miniszterelnökségével
elértük a gödör fenekét, akkor bizony tévedtem. Van rosszabb.
Rosszabb mindig van. „S ha elpusztít egy ivadékot, ama vén
kertész, a halál, más kél megint, ha nem rosszabb, de nem is
jobb a tavalyinál.”
És csitt! Hajoljatok közelebb: nálunk a halál is ellustálkodta…
Egyetlen ivadékot sem pusztított el eddig idejében…
Nekünk már csak ez hiányzott
A tanító néni így szól a gyerekekhez:
– A mai osztályfőnöki órán arról fogunk beszélgetni, hogy kinek
mi hiányzik otthon. Pistike?
– Tetszik tudni tanító néni, mi nyolcan vagyunk testvérek, és
elromlott a mosógépünk, és szegény édesanyám egész nap kézzel
mos, hát nekünk bizony egy mosógép hiányzik, de nagyon…
– Jól van, Pistike, szépen válaszoltál! Ödönke?
– Hát nekünk egy autó hiányzik, mert tetszik tudni, az én papám
taxisofőr, és négyen vagyunk testvérek, de az autónk végleg
elromlott, egy autó kéne, nagyon kéne…
– Szép felelet volt Ödönke! Móricka, nektek mi hiányzik?
– Tanító néni, tessék elképzelni, nekünk nem hiányzik semmi se!
– Az hogy lehet, Móricka?
– Tessék elképzelni, a papám tegnap este tökrészegen jött haza,
és belehányt a nagyszekrénybe, és az édesanyám mondta, hogy „na,
már csak ez hiányzott”! Hát ezért…
Tényleg nem vették észre, hogy ez a legjobb vicc, amit
Gyurcsányról valaha mondtak? Pedig az. Az MSZP ugyanis éppen
most hányta bele a nagyszekrényünkbe. Mi meg csak nézzük…
Holott jó, ha tudjuk, ha elmondjuk még egyszer, ha elmondjuk
mindennap: Gyurcsány Ferenccel ránk omlott rendszerváltásunk
csillagos egének másik fele. Horn Gyula ellopta 1956 ethoszát.
Medgyessy ellopta az értelmet s a nyelvet.
Gyurcsány pedig a maradékot.
Gyurcsány így szólt: „A közös jövedelmet úgy elosztani, annak
legalább azt a részét, amiről úgy döntünk, hogy elvesszük az
emberektől, nem azért, mert akarják, hanem azért, mert mi
erősebbek vagyunk és miénk az államhatalom, és ezt elvehetjük
(…)”; hát ez volt a maradék. A polgári demokrácia ethosza, hogy
a polgári demokráciában az állam polgárai önként odaadják
adójukat államuknak, amelyben bíznak, odaadják azért, hogy az az
állam ebből finanszírozza a közfeladatokat. Ameddig a
miniszterelnök-jelölt itt van a nagyszekrényünkben, addig erről
sem beszélhetünk. Erről sem beszélhetünk többé.
Ugye, ugye, mindig akad rosszabb? Mert Horn Gyula múltja nem
megbocsátható.
A haza- és nemzetárulást nem lehet megbocsátani. De
feltételezhetjük, hogy Horn Gyula akkori cselekedeteinek
mozgatórugója mégiscsak a hit volt. Akarom hinni, Horn Gyula
tényleg hitte: pufajkában a jó ügyért harcol a megszállók
oldalán. Medgyessy Péter cselekedeteinek mozgatórugója már nem a
hit. Medgyessy Péter a kádári konszolidáció tipikus kádere. „Úgy
döntöttem, gazember leszek” –mert ez a karrier feltétele.
Gyurcsány az összeomlás figurája.
A KISZ-führer elsőként ugrik le a süllyedő hajóról.
1988-ban még megtagadja apját, a „dzsentrit”, aki „forradalomként
emlegeti 1956-ot” – azután belevág. Gengszter –
gengszterromantika nélkül.
Mert hát whiskyt csempészni a kanadai–amerikai határon, jó
dobtáras géppisztollyal lövöldözni, tűzpárbajt vívni a
határőrökkel, fináncokkal – bizony csúnya dolog, de legalább van
benne romantika. Hiszen a bűnnek is van esztétikája. Al
Caponéról lehet filmet készíteni.
KISZ-führernek lenni, apát megtagadni, kommunista baromságokat
hirdetni (köztulajdon, proletariátus, permanens forradalom,
múltat végképp stb.), aztán lopott pénzen privatizálni, a lopott
pénz többszörösét visszalopni lízingszerződés formájában, s
mindezt kivétel nélkül a köztulajdonból, és ezt zseniális
közgazdasági mutatványnak becézgetni – ez nem romantikus. Erről
nem lehet „öregecskedő” filmet csinálni. Ezt csak nézni lehet,
állva a nyitott nagyszekrénynél – aztán hoz az ember egy
rongyot, amikor nem bírja tovább…
Rongyot!
Más ethosza is volt a polgári demokráciának. Például az, hogy a
bíróság jogerős ítélete tiszteletben tartandó. Lehet vele
vitatkozni, el lehet ítélni, fel lehet háborodni– de jogerős
ítélet után nem lehet elkövetni ugyanazt, amiért elítéltek.
Ma már nincs meg ez az ethosz sem.
Eörsi István rombolta le.
Eörsit jogerősen elítélték Schmidt Mária rágalmazásáért.
Eörsi István azóta minden lapban megírta újra ugyanazt, amiért
el lett ítélve. Ugyanazt, s még mást is. Cifrábbat.
Eörsi Istvánban is megőrült a boldogtalanság.
Te egy pszichopata vagy, Eörsi. Magánügy. Ön- és közveszélyes
pszichopata vagy, Eörsi. Közügy. S hogy közügy vagy, nem rólad,
de Magyarországról mond el sokat. Mindent. Ott folysz Gyurcsány
mellett a nagyszekrényünkben.
Nekünk már tényleg semmi sem hiányzik.
Talán még az unokaöcsikéd. Eörsi Mátyás. Aki a Gyurcsányéhoz
fogható őszinteséggel bevallja: neki
„személy szerint nem érdeke”, hogy a határon túli magyarok
kettős állampolgárságot kapjanak, mert a határon túli magyarok
kilencven százaléka Fidesz-szimpatizáns, és akkor mi lenne az
MSZP–SZDSZ-hatalommal…
Mi lenne az állammal, amely erősebb, és elveheti tőlünk…
Ennek az országnak minden értékében, minden épületében, minden
kövében, minden egyes megtermett gyümölcsében, minden örömében
és minden bánatában részvénye van minden határon túli magyarnak.
Azoknak, akik építették, őrizték, védték, vigyázták,
gyarapították, elvesztegették, óvták és herdálták ezt a hazát –
pontosan úgy, mint mi, mindannyian. Egy évezreden át. Éppúgy,
mint mi. Azután egyszer csak
közölték velük, ők többé nem tagjai ennek az országnak, ennek a
nemzetnek – és nem kérdezték meg tőlük, mit szólnak mindehhez. S
kiebrudalásuk után, kiebrudalásuk óta úgy bánnak velük, mint a
kutyával. És akkor jön Eörsi Mátyás, és a saját érdekéről beszél
velük kapcsolatban. Tudod, mennyit számít a te saját érdeked,
Eörsi? Éppen egy egész eörsinyit. És tudod, mennyit számít a te
saját érdeked a határon túli magyarság jövőjéhez képest?
Annyit, mint egy rakás légypiszok, éppen. Gondolj arra, Eörsi,
ha saját érdekeden kívül tudsz még gondolni bármire is, hogy mi
lenne, ha minden határon túli magyar benyújtaná igényét arra,
ami ebben az országban az övé volt. Nemcsak az Amerikába szakadt
leszármazottak óhajtanák leakasztgatni a magyar múzeumok faláról
a festményeket, hanem ők is visszakérnék ezeresztendős
részvényeiket. Mi lenne akkor, Eörsi? Semmi, igaz? Mit számít,
ami ővelük történt…
Csak a te, a ti érdekeiteket ne sértse semmi… És tudod, Eörsi, a
határon túli magyarok nem kérnek szavazati jogot. Még csak azt
sem kérnek, ennyit sem kérnek. Mindössze a jogot kérik vissza,
hogy ehhez a nemzethez tartozhassanak. A jogot, amit az eszement
huszadik század elrabolt tőlük. Ennyi az ő kártérítési igényük.
De hát, tudod ezt te is… Nem azért beszélsz felháborító
aljasságokat. Hanem azért, hogy hangulatot teremts a népszavazás
előtt. Tudod, Eörsi, szinte lehetetlen egy levegőt szívni
veletek. Egy rongy kellene, hogy kitöröljük végre a
nagyszekrényt…
De megőrült bennem is a boldogtalanság. Miért foglalkozom
Eörsikkel? Tényleg: miért foglalkozunk mi állandóan ugyanazzal a
két tucat alakkal, akik ugyanazt a ganét csócsálják tizenöt
esztendeje?
Mert hát, pusztulásra van ítélve ez az egész. „Ami van: széthull
darabokra.” S „csak ami nincs, annak van bokra, ami lesz, az
virág”. Akinek pedig akad még a fejében egyetlen izgalmas
gondolat, az úgyis az Antiszemita közbeszéd Magyarországon című
kiadványban fogja találni magát…
Egy kicsi türelem még A felismerés, hogy nem tűröm tovább,
mindig a lélekben születik, és csöndben. Nagy csöndben.
Indulatmentesen. Józanul. Hideg fejjel. A felismerést, hogy nem
tűröm tovább, indulatmentes, józan cselekvés követi.Türelem.
Ha megszavazzák Gyurcsányt, Magyarországnak illegitim kormánya
lesz. Ha legitim lenne, úgyis tűrhetetlen lenne. De így…
Türelem. Józanság. És figyelem. Kézbe a rongyokat.A bosszú
hidegen jó…
Új moralisták, farizeusok (36. rész) Akkor most: ez a harc lesz
a végső? – avagy hová lett a rendszerváltás ethosza · Az
összeomlás figurája következik
TARDI SÁNDOR RAJZA |