Az USA iraki háborúja nem a fehér emberé. Nem is
az olajtársaságoké. Nem, ez egy cionista háború – írja
Kristoffer Larson, egy 22 éves teológia hallgató és író egy svéd
baloldali lap számára írt ragyogó és megvilágosító cikkében.
Cionista háború
(A Zionist War)
Írta: Kristoffer Larson
kristoffer.larsson@sobernet.nu
Úgy esett, hogy néhány hete másodszor is
megnéztem Oliver Stone nagyszerű alkotását, a „Július 4-én
született” c. filmet. A filmben egy Ron Kovic (akit a mindig
jóképű Tom Cruise játszott) belép a hadseregbe. Vietnamba akar
menni, hogy harcoljon a kommunisták ellen. „Inkább a halál, mint
a vörösök” hangzik a jelszava. Úgy indul Vietnamba, mint egy jól
kiképzett, fiatal és bátor amerikai, aki kiáll a demokráciáért
és őszintén kész arra, hogy meghalljon a kommunista fenyegetés
leveréséért, bárhol jelenjen is az meg. Amikor Vietnamból
hazatér, deréktól lefelé meg van bénulva. De a polgártársai nem
fogadják őt hősként. Ehelyett vele egykorú tüntetőkkel
találkozik, akik tűzre vetik az amerikai zászlót. Ő nem érti,
hogy miért. Kifejezésre juttatva a tüntetők iránti gyűlöletét a
Bronxi Veterán Kórházban, hamarosan felfogja, hogy a fekete
ápolók egészen más a véleménnyel vannak a háborúról. Ahogy egy
férfi ápoló elmagyarázza neki: „Vietnam a fehér ember háborúja,
a gazdag ember háborúja”. Később, mint sok más Vietnamot járt
amerikai, Kovic is eljut a felismerésre, hogy a háború
egyáltalán nem a demokráciáért folyt. A hozzá hasonló fiatal
amerikaiakat azért küldték oda, hogy egy saját szabadságáért
küzdő népet elnyomjanak.
Néhány évtized múltán a világ legnagyobb
hadigépezete újra mozgásba lendült népirtási ügyben, ezúttal
Irakban. A tömegmészárlást fiatal fiúk hajtják végre, akik nem
igazán biztosak abban, hogy miért vannak ott, de azt a Fehér Ház
egy könyörtelen és nagyhatalmú elit nevében elrendelte. Nem volt
meglepetés, hogy Iraknak semmiféle tömegpusztító fegyvere nem
volt. Végül is az USA nem olyan ostoba, hogy megtámadjon egy
olyan országot, amelynek van. Az veszélyes lehetne. De annak
ellenére, hogy mi biztosan tudjuk, hogy ez a háború egyáltalán
nem volt „megelőző” és nem Irak felszabadításáért folyt, a
„háború az olajért” elmélet is – amelyet a háborúellenes
mozgalmak nagy többsége elfogadott – napról napra veszíti a
talajt a lába alól. Legalább föl kéne tennünk a kérdés, hogy
tényleg az olaj volt-e a fő oka a háborúnak. Az olaj kívánatos,
de az amerikaiak nem drága, hanem olcsó olajat akarnak. Irak
megszállása az amerikai adófizetőknek havi több mint 5,8
milliárd dollárjába kerül[1].
Emiatt olcsóbb lett volna a térségben támogatni a diktátorokat,
mint megbuktatni őket – mégpedig olyan eredménnyel, hogy
majdhogynem egyáltalán nincs olaj. De ez nem a fehér ember
háborúja. De nem is az olajtársaságok háborúja. Nem, ez egy
cionista háború.
Israel Shamir izraeli író az „A CMK Árnyéka” c.
kitűnő dolgozatában arról ír, ami valószínűleg Irak
megtámadásának a valódi oka volt:
„Mint a megszálló kormányzat fejének, Jay
Garnernek az a feladata, hogy létrehozzon egy új, izraelbarát
Irakot. A Jerusalem Post, egy keményvonalas cionista napilap,
amelyet Conrad Black, Pinochet és Sharon barátja ad ki,
beszélgetést folytatott a könyöklő hazaárulói egyikével, Ahmed
Cselebi jobbkezével, Musawival.
Musawi lelkesülten beszél az Izraelhez fűződő
legszorosabb kötelékekkel kapcsolatos reményéről. Az új Irakban
nem lesz hely a palesztinok számára, mert a nagy palesztin
közösséget az INC vezetői (és feltehetőleg az ő cionista
tanácsosaik) egy visszataszító ötödik hadoszlopnak tekintik.
Ehelyett egy „békeív” fog húzódni Törökországból Irakon és
Jordánián keresztül Izraelig egy új támpontot képezve a
Közel-Keleten.
A megszállási rezsimet az USA hadserege a
cionisták érdekében hozta létre, ezért, ha valami, ez joggal
nevezhető CMK-nak, Cionista Megszálló Kormánynak[2].”
(Az eredetiben ZOG, Zionist Occupation Government)
Az iraki háború – csakúgy, mint az Irán elleni
amerikai fenyegetés – a térségbeli izraeli érdekekre vezethető
vissza. Izrael és nagyhatalmú lobbija már régóta azon van, hogy
az USA tegyen valamit az iraki kormánnyal. A térség
destabilizálása sokkal előnyösebb Izraelnek, mint az USA-nak.
Annak elemzése után, hogy „mi lehet a be nem vallott, igazi oka
és mozgatórúgója” az iraki háborúhoz vezető politikának Paul
Schroeder egy lábjegyzetben írta, hogyha az igaz, akkor „az
olyasvalamit jelent, ami tudomásom szerint páratlan a
történelemben. Mindennapos dolog a nagyhatalmak esetében, hogy
megpróbálják a háborúkat csatlósokkal megvívatni, kisebb
hatalmakat harcoltatnak a saját érdekeikért. Ez volna az első
olyan eset, amiről tudok, hogy egy nagyhatalom (a valóságban
szuperhatalom) harcolna egy kis, megbízó állam csatlósaként[3].”
A zsidók az amerikai népességben nem tesznek ki
többet 2-2,5%-nál, ami olyan tény, amit – úgy látszik – a
legtöbb Amerikainak nehéz elhinni. Egy 2002. októberében közé
tett felmérés szerint az átlagos, nem zsidó amerikaiak azt
hitték, hogy a lakosság legalább 18%-a zsidó.
Minden negyedik megkérdezett amerikai azt
válaszolta, hogy az amerikaiak 10-19%-a zsidó, ugyanakkor minden
ötödik úgy becsülte, hogy a zsidók 20-29%-ot tesznek ki. Valami
12% gondolta azt, hogy a számuk 30-49% között van! „Elég vad?” –
állapítja meg Leni Brenner, majd így folytatja: „De miért is
tudná másképp a nem zsidó amerikai? A becsléseik azon alapulnak,
amit látnak. Kapcsoljuk be a TV-t, menjünk moziba, vegyünk fel
egy újságot, kísérjünk figyelemmel egy választást, a zsidók
aránya minden esetben sokkal nagyobb, mint 2,5%. (…) A zsidók
12%-a gondolja, hogy ők az amerikaiak 2%-át teszik ki, 13%
szerint 3%-ot, 11% nem tudja, ami szintén „megfelelő” válasz. Az
amerikai zsidók 7%-a azonban azt hiszi, hogy ők az amerikaiak
1%-át alkotják. A zsidók 5%-a azt gondolja, hogy 4%-nyian
vannak. 18% hitte, hogy 6-10% a számuk. 6% szerint mi zsidók
11-15%-on vagyunk, és az amerikai zsidók 18%-a úgy becsülte
magukat, hogy 15% fölött vannak. Ez óriási, 600% fölötti
hibahatár[4].
Az azonban, hogy az ember zsidó, még nem teszi
cionistává (noha, sajnos, majdnem minden szervezett zsidó
cionista). Tény, hogy a (nem szervezett) amerikai zsidók
többsége ellenezte az iraki háborút. A nagyhatalmú zsidó lobby
azonban támogatta. Az ő erőteljes háború iránti támogatásuk
határozottan olyan komoly tényező, amelyet nem szabad figyelmen
kívül hagyni. A cionista zsidók a két nagy amerikai pártnak
adott anyagi hozzájárulás nagy részét ma is állják. Ahogy az
Aftonbladet c. svéd napilap rámutatott:
„A zsidók óriási összegeket nyomnak az amerikai
politikába, 30-szor annyit, mint az arab amerikaiak. Nekik van
hatalmuk. A „pénz beszél” jelmondat által uralkodnak[5].”
Tény, hogy az amerikai milliárdosoknak majdnem a
fele zsidó. (Ez a jelenség azonban nem korlátozódik az Egyesült
Államokra. A hét orosz oligarchából hat zsidó[6].)
Az amerikai másképp gondolkodó és szerző, Gore Vidal az Israel
Shahak professzor „Zsidó történelem, zsidó vallás” c. nagyszerű
könyvéhez írott előszavában felfed egy történetet, amely
meghatározóan befolyásolta a Közel-Kelet történetét az utóbbi
hatvan év során.
„Valamikor a kései ötvenes években a
világklasszis pletykafészek és alkalmi történész, John F.
Kennedy elmesélte nekem, hogy Harry S. Trumant mindenki magára
hagyta, amikor rájött, hogy indul az elnökségért. Akkor egy
amerikai cionista hozott neki egy bőröndben 2 millió dollár
készpénzt a vonatra, amelyen a kampánykörútját járta. „Ezért
hajszolták át nálunk olyan sietve Izrael elismerését.” Mivel sem
Jack, sem én nem voltunk antiszemiták (nem úgy, mint az ő apja
és az én nagyapám), mi ezt csak egy újabb, Trumanról és az
amerikai politika derűs korruptságáról szóló mókás történetnek
tartottuk. (…)
Nem akarom felsorolni annak a boldogtalan
térségnek a háborúit és riadalmait. De az kimondom, hogy Izrael
elsietett kitalálása megmérgezte az USA-nak, Izrael kétséges
pártfogójának a politikai és szellemi életét.
Kétséges, mert Amerika történetében egyetlen más
kisebbség sem rabolt el annyi pénzt az amerikai adófizetőktől a
célból, hogy egy „hazaföldbe” fektesse be. Ez olyan, mintha az
amerikai adófizető kötelezve volna arra, hogy támogassa a pápát
a pápai állam visszafoglalásában, csak azért, mert a népünk
egyharmada római katolikus. Ha ezt bárki megkísérelné, hatalmas
volna a fölzúdulás és a kongresszus nemet mondana. De egy
kevesebb, mint 2%-os vallási kisebbség rávette, vagy
megfélemlítette a képviselőket (a szükséges kétharmadot, hogy
hatástalanítsanak egy valószínűtlen elnöki vétót), miközben
élvezik a média támogatását.”
Maga Shahak lefordított egy cikket, amely
héberül jelent meg a Kivunimban, a Cionista Világszervezet
lapjában 1982. februárjában, és mint „Kivunim terv” vált
közismertté. A cikknek, amelyet egy Oded Yinin írt, a címe
„Izraeli stratégia a kilencszáznyolcvanas évekre” és a
Közel-Keletre vonatkozó elképzelése „az egész területnek kis
államokra való földarabolására és valamennyi létező arab
államnak a felbontására volt alapozva”, ahogy Shahak
összefoglalta. Noha ő határtalanul derűlátónak, ténylegesen üres
képzelődésnek tekintette, azért hozzátette:
„Az a gondolat, hogy Izraelnek valamennyi
arab államot szét kell daraboni kis egységekre, újra és újra
megjelenik az izraeli stratégiai gondolkodásban. Példa kedvéért
Ze’ev Schiff, a Ha’aretz katonai levelezője (és valószínűleg e
téren a legtájékozottabb Izraelben) ír a „legjobbról”, ami az
Izraeli érdekek szerint történhet Irakban: „Irak felbontása egy
siita államra, egy szuni államra és a kurd rész elkülönítése”
(Ha’aretz 82.06.02.). A valóságban a tervnek ez az összetevője
nagyon régi[7].”
És lám, mi történik: 2003. novemberében a New
York Times-ban megjelent egy cikk, amelyet a Council of Foreign
Relations (Külkapcsolatok Tanácsa, egy rendkívül befolyásos
magánszervezet) korábbi elnöke és a Times korábbi
szerkesztője Leslie H. Gelb írt a következő fejcímmel: A
háromállamos megoldás. Az ismertetett ötlet az volt, hogy az
USA-nak fontolóra kéne vennie, hogy Irakot három különálló
államra osszák, „északon a kurdokkal, a szunnikkal középen és a
siitákkal délen”. Gelb azt írja, hogy „ezt a háromállamos
megoldást Washingtonban évtizedekig elképzelhetetlennek
tartották. … De az idők megváltoztak[8].”
Ekképp a cionisták által kiagyalt terv minden, csak nem halott.
Miközben az egész világ elítéli Izrael
embertelen viselkedését a palesztin néppel szemben, a cionisták
azt mutatják be, hogy Washington a kezükben van. Nem csak az
elnökválasztási kampányok jelentős részét fizetik, hanem a
kezükben van az egyenirányított média. „A média pedig a modern
államok idegrendszere” – írja Shamir.
„Egy nagyon összetett társadalomban a mai
gyakorlati demokrácia egy kifinomult számítógéphez hasonlítható.
A gépezete egy feltétellel tud sikerrel működni: ha az
információ szabadon áramlik a rendszeren keresztül. Ha minden
bemenő adatot ösztönösen ellenőriznek és szűrnek azon egyetlen
ismérv alapján, hogy jó-e az a zsidóknak, nem csoda, ha a gép
olyan szörnyszülött kimenetet hoz létre, mint a „bosszú
Babilonon Jeruzsálem Kr.e. 586-os lerombolásáért”. És valóban, a
rég elmúlt 1948-as évben Izrael első uralkodója, David Ben
Gurion azt mondta: „Történelmi bosszút állunk Asszírián, Arámián
és Egyiptomon”. Most úgy van, hogy ez megtörténik, mivel COG
célba vette Irakot, Szíriát és Egyiptomot[9].
Három évtizeddel Ben Gurion halála után a
Guardian arról számol be, hogy „az USA vezette haderő katonái
kiterjedt pusztítást és szennyezést okoztak Babilon ősi
városának a maradványaiban”[10].
Eltartott ugyan egy ideig, de a jóslat igaznak bizonyult. De a
néhai Ben Gurion nem csak a bosszúállásról álmodozott. Neki Nagy
Izrael megteremtéséről is voltak álmai. A Szuez háború harmadik
napján a Knesszetben mondott beszédében elismerte, hogy a háború
igazi célja „Dávid és Salamon királyságának a helyreállítása”
egészen a bibliai határokig[11].
Követőjének, Ariel Sharonak ugyanaz az álma és készen áll azt
beteljesíteni, ha arra alkalom adódik. Ha az idő alkalmas, a
térségben megmaradt palesztinok tömegmészárlása és kiűzése
kétségtelenül megtörténik.
Jeff Blankfort úgy utal Washingtonra, mint „a
cionisták legfontosabb megszállt területére” Igaza van. A
cionista zsidók erősebbek, mint valaha. A cionista keresztények
erőteljes támogatásával az izraeli érdekek biztonságban vannak.
A cionista marok szorítását az amerikai közel-keleti politikában
lehetetlen tagadni. Az nem áll Amerika érdekében, hogy mindig
azt tegye, ami Izraelnek a legjobb. Az USA-ban nem az
amerikaiak vannak hatalmon, hanem egy elit és lobbik, amelyek az
engedelmességig pénzelik (és fenyegetik) a politikusokat.
Természetes, hogy háborúkat viselni olyan országokban, amelyeket
a legtöbb amerikai megkeresni sem tud a térképen, nem áll a nép
érdekében. A mohó tőkések mellett van egy nagy tényező, amelyet
figyelembe kell venni, amikor a háború indítékait keressük.
Nagyon-nagyon sokan alábecsülik annak a szerepnek a fontosságát,
amelyet a cionizmus játszik Amerika külügyeiben (és kisebb
mértékben a belügyeiben is).
Az USA egy „lobbykrácia” – egy állam, amelyben
nagyhatalmú lobbik uralkodnak. A politikusok az ő pénzbeli
támogatásuktól függenek, hogy egyáltalán valami esélyük legyen a
választási versenyben. Ez a helyzet a jelenlegi washingtoni
hatalom esetében. Bush elnöknek és háborús bűnös munkatársainak
a Fehér Házban részvényeik vannak a hadi iparban, és az pénzeli
őket. Nekik személyesen jövedelmez a háború. Azonban a
közel-keleti amerikai külpolitikát és az USA Izraelnek nyújtott
fenntartás nélküli támogatását nem lehet egyszerűen ezzel a
ténnyel megmagyarázni. Az iraki olajszállítások feletti
rendelkezés egymagában nem elegendő ok 150 000 amerikai katona
Irakba küldésére olyan drágán. Fontos felismerni, hogy olyan
lelkes cionisták vannak vezető beosztásokban, akik bármi
szükségeset készek megtenni, ha az Izrael érdekében áll. A
neokonzervatívokról beszélek, akikre röviden, mint neokonokra
szoktak utalni. Ténylegesen Izrael volt a fontos ügy, ami miatt
a neokonok elhagyták a Demokrata Pártot, ahol valaha
megtalálhatók voltak. Még 1993-ban írta Benyamin Ginsburg, a
politikatudományok tanára:
„Az egyik legnagyobb tényező, amely
feltartóztathatatlanul a jobboldalra sodorta őket, az Izraelhez
való kapcsolódásuk volt, és az 1960-as években növekvő
bosszúságuk a Demokrata Párttal szemben, amely egyre inkább
ellenezte az Amerikai katonai készségét és belehabarodását a
harmadik világ ügyeibe. A Reaganféle jobboldal keményvonalas
kommunistaellenességében, az amerikai katonai erő iránti
elkötelezettségében, és arra való készségében, hogy politikailag
és katonailag beavatkozzék más népek ügyeibe a demokratikus
értékek (és amerikai érdekek) előmozdítására, a neokonok olyan
politikai irányvonalra leltek, amely garantálta Izrael
biztonságát[12].”
A neokonok elkötelezettsége Izraelnek, a zsidó
lobby óriási befolyása és a Keresztény Közösségek meghódítása a
cionizmus által a valódi magyarázata az USA állandósult Izrael
iránti támogatásának. Egyesek számára furcsának hangzik, de ma
helytelen Izraelre úgy utalni, hogy az az USA csatlós állama.
Manapság pontosabb az ellenkezőjét mondani, mint akármi mást.
Ezt nagyon jól állapította meg az izraeli születésű muzsikus,
Gilad Atzmon, amikor megkérdezték:
„Azt gondolom, hogy kezdetben azért volt Izrael,
hogy segítse a nyugati gyarmatosítást (Balfour nyilatkozat,
stb.) De nem állt ott meg. Az amerikai kormányzat a késő
hetvenes és a nyolcvanas években felismerte, hogy a nyugati
globalizáció számára a legnagyobb veszély az arab ellenkezés és
az iszlám ellenállás. Izrael azért volt ott, hogy örökösen
fenntartsa a folyamatos szembenállást. Így bizonyos értelemben -
Önnek igaza van, legalábbis történelmileg -, Izrael azért volt,
hogy az amerikai érdekeket szolgálja, de a dolgok megváltoztak.
Az elmúlt tíz évben az erőegyensúlynak az eltolódását látjuk. A
cionisták, a republikánusok és a jobboldali keresztény csoportok
közötti új kötelék az amerikai-izraeli viszonyban egy teljesen
új szakasz vezetett be. Úgy gondolom, hogy az amerikai nép nagy
jót tenne magának, ha alaposan megvizsgálná a kormányának a
dolgait. Az amerikaiaknak azt kéne megkérdezniük maguktól, hogy
amerikai érdekek-e azok, amiért dolgoznak, vagy inkább
izraeliek. Az iraki háború jó kiindulási pont egy ilyen szellemi
gyakorlat számára[13].
Az iraki háború esetében a magukat a legjobb
ajánlatevőnek eladó, (vagy egyet nem értés esetén szájukat
tartó) pénzéhes politikusoknak és az olyan odaadó cionistáknak,
mint a neokonok, az érdekei kéz a kézben járnak. Nem lesz addig
béke a Közel-Keleten, amíg az amerikaiak nem szabadítják fel
magukat a Washingtont szorongató cionisták és néhány ember ama
meggyőződése alól, hogy mindig azt kell tenni, ami Izraelnek jó,
ahelyett, ami Amerikának jó. A konzervatív Pat Buchanan nagyon
jól foglalta össze, hogy miről szól a neokonok ideológiája:
„Ami után ezek a nokonok futnak, az az amerikai
vér besorozása, hogy a világot Izrael számára biztonságossá
tegyék[14].”
Sosem írtak igazabb szavakat. Végül az
amerikaiaknak – Kovichoz hasonlóan - csak föl kell tenniük a
fontos kérdést saját maguknak: Miért is jó ez nekünk?
[11] Jewish
History, Jewish Religion, by Israel Shahak (p. 8 in the
Swedish edition)
[12]
Quoted in “The Shadow of Zog”.