Israel A.
Shamir’s
Nonviolence?
The Sword
of
St. Michael
Erőszakmentesség?
Szt. Mihály kardja
Írta Israel Shamir
„A Dűne” c. filmlátomásban, amely megjövendölte
az USA közel-keleti támadását, megkérdezik az ellenállás
szellemi vezetőjét: „Lesz itt valamikor béke?”
„Győzni fogunk” – hangzott a válasza.
Valóban, a támadó kimerülhet és törekedhet a
békére; a megtámadottnak a győzelmért kell harcolnia, miközben a
támadó a békére törekszik. A vietnami háborúban a jó amerikaiak
békét követeltek, de a vietnami nép és a támogatóik, bárhol
voltak is, a támadót legyőzni akarták.
Ezt a szabályt gyakran elfelejtik a pacifizmus
és az erőszakmentesség mai képviselői. Erőszakmentességet
szónokolnak az elnyomottnak, mintha az volna a mindenható
orvosság. Nem meglepő, hogy az erőszakmenteség nagy teret kap a
tömegtájékoztatásban és bőkezűen szolgálák fel a letiportaknak.
A Szentföld most fogadta Mahatma Gandhi egy
unokáját, aki Ramallahba ment, hogy erőszakmentességre tanítsa a
palesztinokat. Jó gondolat, rossz helyen, mert az
erőszakmentesség a palesztinok nagy többségének a mindennapi
kenyere, miközben az „elnyomottak erőszaka” ritka és értékes
dolog – nélküle az erőszakmentességnek semmiféle jelentése
nincs. Az erőszak oroszlánrészét a zsidó állam teszi, noha az
gyakran „felfüggesztett erőszak”, ahogy azt Adi Ophir, egy
izraeli filozófus és Palesztina barátja nevezte:
„… az erőszak, felfüggesztve, mint Damoklesz
kardja, mit egy félbehagyott mondat, amely bármely pillanatban
eloldódhat. A pacifisták nem bántják a felfüggesztett erőszakot.
Ezért kell béke helyett győzelemre törekednünk.”
Ennél is bosszantóbb az a törekvés, hogy az
erőszakmentességet úgy állítsák be, mint a lázadás vallásilag
ortodox módját. „Semmi sem igazolja az erőszakot”, vagy „két
rossz eredője nem lehet jó” – hallja naponta az ember az efféle
álbölcsességeket. Ez semmilyen szempontból sem igaz. Még a
legmagasabb erkölcsi alapon is igazolt, sőt parancsolt az
erőszak egy másik ember életének és méltóságának a megmentése
érdekében. Egy jámbor ember követheti szóról szóra a Hegyi
Beszéd tanítását és odatarthatja a jobb orcáját, hogy üssék meg,
de nem mehet el egy erőszakot tevő vagy egy gyilkos mellett,
amikor az éppen elköveti a gonosztettét, úgy, hogy zavartalanul
hagyja. Ha nincs más módja a gyilkos megfékezésére, meg kell
ölnie. Szabadon lemondhatunk az életünkről vagy a
méltóságunkról, de kötelességünk, hogy másokat megvédjünk.
Ugyanígy az igazságszolgáltatás is „rosszat cselekszik”, amikor
bebörtönöz, megbírságol vagy kivégez egy embert, mert
gyilkossággal, megerőszakolással „rosszat” tett; de ezen a módon
a „két rossz eredője jó”.
Erről az egyszerű szabályról agyon gyakran
megfeledkeznek az erőszakmentesség prédikátorai. A T-neten
folytatott egyik vitában egy indiai-kanadai békeszerző
állította, hogy: „az ember lehet keresztény, vagy lehet az
erőszak szószólója, de nem lehet mindkettő.”
Ő egyik sem volt, de Krisztus szavait gyakran
idézik azzal a könnyedséggel, ahogy Nitzsche idézte
Zarathustrát. A dél-afrikai radikális, Joh Domingo,
visszavágott: „Hogy én igazolom a palesztin erőszakot? Szó se
róla! Én támogatom!”
Valóban rossz és nem keresztényi az erőszakos
ellenállás?
Ez a kérdés felidéz bennem egy képet, amelyet
Medina del Campo-ban, egy kis castiliai városkában láttam, amely
Katolikus Izabella, Columbus és Granada királynője emlékének
szentelt kiállításnak adott otthont. Kortársának, El Maestro de
Zafrának a képe kora művészetének, de nem, minden kor
művészetének az egyik legmegkapóbb és leghatásosabb képe. Egy
apokaliptikus csata kellős közepén, szentek és angyalok, ördögök
és sárkányok között, sötétkék háttér előtt ragyogott szent
Mihály csinos, nyugodt, derűs arca, egyik kezében ütésre emelt
karddal, a másikban domború pajzzsal. A fölségesen szép arcú,
angyalok módjára nemi jellegek nélküli, derűsen nyugodt szent
Mihály nem ismeri a gyűlöletet; nyugodt, kék szemét nem
árnyékolja düh. Harag nem ráncolta homlokát, amelyet egy kereszt
koronázott, de a kardja nem játékszer volt, és sújtásra
emelkedett.
Mélyen elrejtve egy mély völgy ölén található El
Karim, egy palesztin falu, ahol a bougainvillea piros és bordó
csokrai ölelik körbe az elragadó Mária Látogatása templomot,
amely a két várandós anya találkozási helyét jelöli. A második
emeletén van a lepantoi tengeri csatának egy nagy képe, amelyen
a Szűz, mint a csata szelleme, mint a mennyei seregek vezére és
a hit védelmezője jelenik meg, hasonlóan a kasztiliaiak szent
Mihályához, a görögök Nikéjéhez és az északiak valkűrjeihez;
mint Krisztusnak a megnyilvánulása, aki azt mondta: „Nem békét,
hanem kardot hozok nektek”, szent Mihály kardját.
A keresztény hit látszólag ellentétes eszméket
tartalmaz; ez az egyik sajátos minősége. Benne van Assisi szent
Ferenc példája, aki legnagyobb örömének tartotta, amikor
megalázták és belökték a hóba. De benne van szent Mihály kivont
kardja is. Ezt az ellentétet a mi Isten és embertársaink iránti
szeretetünk békíti össze. Ez a szeretet késztethet minket arra,
hogy mindent odaadjunk, akár az életünket is, de késztethet arra
is, hogy elvegyük mások életét.
Ahogy barátunk, a filozófus Michael Neumann
ékesszólóan mondta: „A kereszténység a szeretet vallása, de
nem az émelygős, szédelgős szereteté. A megtérő bűnöst szereti.
A megátalkodott bűnöstől borzad, de az azonnal megkapja az Isten
szeretetét, ha megkapja a megtérés kegyelmét. Gondoljunk
Tertullianuszra: amit az ítéletnapon megtudunk, az az, hogy kit
nem szeretnek. Nekünk mindig szeretnünk kell az ellenségeinket,
de nem az Isten ellenségeit.”
Az erőszakmentesség túl gyakran nem alázatból és
önfeláldozásból fakad, hanem biztonság keresésből és félelemből,
félelemből attól, hogy a háborúban az jó oldalt támogassuk.
Sokkal egyszerűbb „háború és erőszak ellenesnek” lenni
általában, mintsem kiállni a támadóval és betörővel szemben,
különösen akkor, ha történetesen a saját országunk a támadó és
betörő.
Így Olaszországban a kommunista vezető, Fausto
Bertinotti, kijelentette, hogy ő „ellenzi az iraki háborút,
mert ő pacifista, és általában ellenzi a háborút”. Egy ilyen
kijelentés után neki semmi oka sincs, hogy követelje az olasz
katonák hazahozatalát. Nem is tette. Micsoda változás ez egy
olyan párt esetében, amely valamikor a nagy lázadónak, Mao
elnöknek a zengő szavait tanította: „A hatalom az ágyúk
csövéből származik!”
Tény, hogy az olaszok sarokba szorultak. Az
utóbbi hatvan évben az országuk másodszor választ rossz
szövetségest – másodszor, túl sokszor. Hatvan évvel ezelőtt a
fiatal olasz katonák Hitlerrel mentek Sztálingrád alá; ma az ő
gyerekeik és unokáik Bushsal Bagdad alá vonulnak. Mégis, akkor
is és most is, minden lelkiismeretes olasz fájdalmas
kötelessége, hogy annak a népnek a gyors győzelmét kívánja,
amely az olasz katonákra lő, legyenek azok orosz katonák a
Volgánál, vagy az iraki ellenállás harcosai az Eufrátesznél.
Némely háború ostoba: senki sem tudta, hogy az
Első Világháborút miért vívták – még csak egy szép Heléna sem
volt, akit hazahozzanak a Spree folyó partjairól. Ebben a
háborúban azonban van egy jó és egy rossz oldal, nekünk meg
kötelességünk, hogy támogassuk a jót.
Ami a Palesztinában, Irakban, Afganisztánban és
másutt megindított Harmadik Világháborút illeti, nem elég, hogy
„háborúellenesek” legyünk, és mindkét félnek az
„erőszakmentességről” szónokoljunk. Az embernek teljes erkölcsi
támogatást kell nyújtania azon harcosoknak, akik ellenállnak a
betörőnek, mint ahogy az oroszok is ellenálltak a német és olasz
támadóknak a Második Világháborúban. Ahogy a tisztességes
amerikaiak is támogatták a Vietkongot a saját hadseregük
ellenében, és a tisztességes franciák - például a barátaink,
Ginette Scandrani és Serge Thion – is támogatták az algériai
ellenállást. A pacifizmus a gyáváknak kínál menekülési utat,
hogy elkerüljék az erkölcsi döntést.
A pacifizmus erkölcsi múltja korántsem
szeplőtelen. Sok olvasó hallott egy bizonyos dr. Kaufman háború
alatti amerikai könyvéről, aki a németek terméketlenítését
ajánlotta, hogy megszűnjék a háborús hajtóerő. A német
propagandaminisztérium millió példányban kinyomatta ezt a
könyvet, hogy megacélozza a katonái lelkét és emlékeztesse őket
arra, hogy nem csak a szülőföldjükért, de saját szülő
mivoltukért is harcolnak. Nem sok ember tudja, hogy ugyanaz a
dr. Kaufman az amerikaiak terméketlenítését is ajánlotta. Ő
megrögzött pacifista volt, és úgy gondolta, hogy az egyetemes
béke elérésének nincs a tömeges terméketlenítéshez fogható
eszköze.
Egy másik nagy pacifista, lord Bertrand Russel
szovjet Oroszország leatombombázása mellett érvelt a béke
megteremtése érdekében. Az erőszakmentesség atyja, Mahatma
Gandhi azt tanácsolta a zsidóknak, hogy végezzenek tömeges
öngyilkosságokat a náci elnyomóik megszégyenítésére, és
ugyanakkor a politikai pályafutása az emberi történelem egyik
legnagyobb tömegmészárlásával végződött. Röviden, a pacifizmus
őszintétlen, kétséges és sikertelen elmélet.
A múltban Krisztus ellenségei megkísérelték
mindenféle szofizmussal meggyőzni a keresztényeket (szerintem a
moszlimok is keresztények, mert hiszik, hogy Jézus a Krisztus),
hogy tegyék magukévá az erőszakmentességet és a pacifizmust. A
szórakoztató (még ha szélsőségesen keresztényellenes is),
negyedik századi judaista bestseller, a Toledoth Yeshu, mesél
egy ravasz zsidóról, aki odament az első keresztényekhez és azt
mondta nekik, hogy őt Krisztus küldte. Ő Jézus nevében
(legalábbis a könyv szerint) bebeszélte nekik a következőt:
„Jézus szenvedett a zsidók kezétől, de mégsem
állt ellent. Hozzá hasonlóan nektek is el kell szenvednetek,
bármit csinálnak is veletek a zsidók, és nem szabad nekik kárt
okoznotok, ugyanúgy, mint Jézus tette. Ha egy zsidó azt kívánja
tőled, hogy tégy meg egy mérföldet, tegyél meg kettőt. Ha egy
zsidó megbánt téged, te ne bántsd őt vissza. Ha egy zsidó megüti
a jobb arcodat, Jézus szeretetéből ajánld föl neki a balt, és ne
okozz a zsidónak semmi problémát, sem kicsit, sem nagyot. Ha egy
zsidó megsért téged, nehogy megbüntesd, hanem azt mondd: „A
pimaszságod az, ami beszél” – és hagyd békében továbbmenni. Ha
te Jézussal akarsz lenni a másvilágon, akkor el kell viselned
minden rosszat, amit a zsidók tesznek veled, és jó
cselekedetekkel és könyörületességgel kell fizetned érte.”
Nem tudjuk, hogy egy efféle meggyőzési kísérlet
valaha is előfordult-e a Konstantin megtérését megelőző homályos
években (az iu. 4. sz.-ban történt, hogy Konstantin császár
megtért a kereszténységre és a kereszténység lett a Római
Birodalom hivatalos vallása), de ha volt, mélységesen
sikertelen volt, amit sok orcátlan zsidó a saját kárán tanult
meg. Ez nem azért van, mert a keresztények elfelejtették Jézus
tanítását (akinek egyébként a békeüzenete nem kizárólag a
zsidókra vonatkozott), mert a keresztény hit nem az ő
mondásainak a gyűjteménye; az az Egyház élő testében nyilatkozik
meg, annak a taniban és a gyakorlatában, és egyaránt tartalmazza
szent Ferenc virágait és szent Mihály kardját.
A társdalom, miként minden a világon, akkor van
a legjobb állapotban, amikor egyensúlyban van a yin (a passzív
nő-elv) és a yang (az aktív férfi-elv). A kereszténység hatalmas
volt, amikor a yang erős volt benne. Akkor az egyház sok
bajnokot áldott meg, és a azok is őt. Sárkányölő szent György és
szent Johanna kardforgató volt. A nyugati egyház ismerte a
templomos és a szent János lovagokat, a keleti egyház padig
szent Alexander Nyevszkijt, aki megverte a németeket, és szent
Szergejt, aki a tatárok feletti győzelemért imádkozott. Mert a
háborúnak is lehet szellemi jelentése. Nekünk pedig el kell
ismernünk, hogy „a háború egy lehetséges aszkétikus és
halhatatlanságra vezető út”, ahogy azt Julius Evola összegezte a
középkori keresztény hagyományban. A mi moszlim testvéreink ezt
a kis dzsihad (a hitért vívott háború az elnyomó ellen) és a
nagy dzsihád (a hitért vívott háború az emberi lélekben) kettős
elvében alkalmazták.
Ma a yin összetevő győzött a nyugati lélek
felett, miközben természetes és nem legyőzött yang része békében
elvált tőle. A békemozgalomban nőké a vezető szerep, és ez nem
véletlen. A Pardes-nek a szemleírója, Owen Owens a „Kis
öregasszonyok a békéért” c. cikkében a Béketábor tömegeit úgy
jellemzi, hogy „nőneműek, öregek és alacsonyak”. Biztos, hogy
áldásra méltók, de meghatározó szerepük az egyensúlyvesztés
jele. A yin békemozgalom mellett ott van – vagy ott kéne lennie
– a yang győzelemmozgalomnak. Ők azok a harcosok, akik AK
géppisztolyaikkal óvatosan tapossák Nablusz vagy Fadzsulla
keskeny utcáit, a bove-i francia gazdák, akik szétverik a
McDonaldsot a bulldózereikkel, Seattle és Genova tüntetői, Che
Guevara partizánjai és Mishima lázadói lettek Krisztus bajnokai
a legutóbbi időkben, akik kitartanak a Kereszténységnek a
történelemben valaha volt legnagyobb keresztényellenes erői
ellen. Üdvözlet a bajnokoknak. Ne kapaszkodjatok tüzelő
karjukba. Lehet, hogy nem lesz békénk, de győzni fogunk.