Az elnémított Clio
Írta Israel Adam Shamir
(Clio Gagged, by Israel Adam Shamir,
http://www.israelshamir.net/English/Eng16.htm )
Kedves Olvasó!
Itália elragadó az évnek ebben a szakában,
amikor dús fű borítja a völgyeket és az első fügék bújnak elő, amikor a
cseresznyevirágokat már elmosták a tavaszi esők. A „Holokauszt és a Közel-Kelet:
az Elnémított Történelem” c. konferencián vettem ott részt, amelyet az óriási
Claudio Moffa professzor szervezett, Paul Newman szakasztott mása, egy magas,
szikár, nemes külsejű, kék szemű olasz, aki jeleskedik abban, hogy a rossz
irányban hatol be az egyirányú utcákba. Ellenszenve nem korlátozódik a
forgalomirányító jelekre: úgy tűnik, elég, hogy kitegyenek valahová egy „belépni
tilos” jelzést, akár bizonyos történelmi viták esetében is, ő teljes gőzzel
beront. Megtalálta az európai közbeszéd legégetőbb és legtiltottabb részét, és
szervezett egy konferenciát, amelyen jócskán részt vettek a történelem tudósai
Siena, Calabria, Torino, Nápoly, Róma és Urbino egyetemeiről, írók és újságírók
Olaszország minden részéből, és én, mint az egyetlen külföldi. Az értekezlet
helyszíne Moffa egyeteme volt Teramoban, egy bájos, szép, középkori városban az
Abruzzi hegyei között, a Gran Sasso havas csúcsainak az árnyékában. A sok
résztvevő és előadó közül ki kell emelnem Mauro Manno professzort, akinek a
cikkeit megtalálhatják a honlapomon (site),
és dr. Tiberio Grazianit, az Eurasia folyóirat szerkesztőjét. A konferenciáról
és az elhangzottakról Moffa professzor honlapján (http://www.mastermatteimedioriente.it/)
olvashatnak, a saját előadásomat pedig alább ajánlom
figyelmükbe:
Az elnémított Clio
Israel Shamir előadása a Teramo Egyetemen,
Olaszországban a Holokauszt és a Közel-Kelet: az Elnémított Történelem c.
konferencián, 2007. április 18-án.
Az
embernek nem szabad meglepődnie azon, hogy a történelem finom múzsáját, Cliot,
elnémítva találja. A történelem nem tényeknek és közhelyeknek békés gyűjteménye.
A történelem állandó kötélhúzás, mert az átírása megváltoztathatja a világot. Az
ember nem változtathatja meg a múltat, mondja a régi bölcsesség, és ez igaz. De
ha mi elégedetlenek vagyunk a jelenünkkel, módosíthatjuk a múltunk értelmezését,
ami meg fogja változtatni a jövőnket. Ezt időtlen idők óta tudják, ezért volt,
hogy a történelmet mindig felszentelt őrzők gondjaira bízták, hogy biztosítsák a
hatalmi szerkezetet és valamelyes folytonosságot. Aki szabályozza a múltat,
meghatározza a jövőt. Ez az értekezlet kifejezetten ezzel a kérdéssel
foglalkozik: elégedetlenek vagyunk a jelennel, ezért a múlthoz fordulunk, és az
újraértékelésével tervezzük befolyásolni a jövőnket. Ha a történelmi közbeszéd
bizonyos részeit nagyon védelmezik, vagy egyenesen kiforgatják, csak több okunk
van arra, hogy megtámadjuk. Semmiképp sem a holokauszt a történelem egyetlen
hevesen védett területe, ahol a lázadó hamar a mély vízben találhatja magát.
Legutóbb például a zsidó emberáldozat régi ügye került felszínre Olaszországban,
amikor megjelent Ariel Toaff professor könyve, a Véres
Húsvétok (Passovers
of Blood). Nyilván
tudják már, hogy Toaff professzor bebizonyította, hogy néhány zsidó, akiket a
középkorban azzal vádoltak, hogy keresztény gyerekeket raboltak el és öltek meg,
ténylegesen bűnös volt a vádban. Kegyetlen gyilkosságért végezték ki őket, és
nem az állítólagos keresztény előítélet és ősi antiszemitizmus áldozatai voltak.
Az ember arra gondolhatna, hogy ezt meg kéne ünnepelni: a bűnözőket nem
megrágalmazták, hanem törvényesen megbüntették. Az igazság érvényesült, és a mai
zsidók örvendezhetnének, hogy a középkori zsidóellenes előítélet csak egy mítosz
volt, hasonlóan ahhoz a mítoszhoz, hogy a németek szappant főztek a zsidókból.
A zsidó szervezetek azonban egyáltalán nem
voltak boldogok. Ők nekiestek egy izraeli egyetem középkori zsidó történelemmel
foglalkozó zsidó professzorának úgy, hogy a lelkileg meggyötört, majdhogynem
keresztre feszített Toaff professzor visszavonta és megsemmisítette a könyvet
(szerencsére napjainkban ez már nem olyan egyszerű, ezért a könyvet el lehet
olvasni a következő Internet címen:
http://www.vho.org/aaargh/fran/livres7/pasque.pdf),
azt a csekélyke pénzösszeget, amit a kiadójától kapott, beszolgáltatta az ADL
(Rágalmazás Elleni Liga) zsidó inkvizíciójának, és ismételten bűnbánatra
kényszerítették (http://haaretz.com/hasen/spages/830711.html
). Az izraeli országgyűlés (a Knesset) azt tervezi, hogy dr. Toaffot
bebörtönözteti (http://www.haaretz.com/hasen/spages/831189.html
), mások mindenét el akarják kobozni és azt látni, hogy szegényen és kiközösítve
haljon meg. Itt Olaszországban természetes dolog dr. Toaffot Galileihez, ehhez a
nagy olasz tudóshoz hasonlítani, akit üldöztek a tudományos felfedezése miatt,
és ő is inkább választotta a megbánást, mint a máglyahalált. Azonban dr. Toaff
tényleges eredményét helyesebb az ő olaszországi zsidó kollégájáéval, dr. Carlo
Ginzburgéval, a
Boszorkányszombat szerzőjével összehasonlítani. Ginzburg bebizonyította,
hogy a friauliak, azaz Friaul lakói, Velence szomszédai belekóstoltak az ősi,
termékenységi szertartásból kihajtó fekete mágiába. Toaff hasonló eredményre
jutott a zsidókkal kapcsolatban, azaz, hogy belekóstoltak a fekete mágiába, és
hogy az az ő ősi, bosszúállásra és vér általi megváltásra épülő kultuszukból
fejlődött ki. De míg a friauliak egyáltalán nem izgatták magukat, addig a zsidók
csaknem meglincselték a professzort, bebizonyítva ezzel, hogy míg a friauliak
világos fejű emberek, akik szelíd kíváncsisággal tudják őseik bűneit szemlélni,
a zsidók képtelenek megbékélni azzal, hogy nem kizárólagosak, nem
kiválasztottak, és nem szentségesek.
Ginzburggal együtt dr. Toaff elvégezte a
középkor átértékelését, amit nagyon jól írt le Mircea Eliade az ő Okkultizmus,
Boszorkányság és Kulturális Divatok (Occultism,
Witchcraft, and Cultural Fashions,
http://www.amazon.com/Occultism-Witchcraft-Cultural-Fashions-Comparative/dp/0226203921)
c. könyvében. Ő írta: „Mintegy nyolcvan évvel ezelőtt olyan kiemelkedő tudósok,
mint Joseph Hansen és Henry Charles a fekete mágiát az inkvizíció, nem pedig a
boszorkányok találmányának tekintették. Az olyan történeteket, mint a
boszorkányszombat, a sátános szertartások, orgiák és bűntettek, a hóbortos
képzeletnek vagy kínzás hatására tett vallomások eredményének tekintették. Ma
már tudjuk – írja Eliade – hogy a fekete mágiát nem az inkvizíció találta ki.”
Mi hozzátehetjük ehhez a zsidó emberáldozatokat, amelyeket minden értelmes
kétséget kizáróan bebizonyítottak.
Toaff Trenti Simonnak, egy gyermeknek az
esetével foglakozott, akit a zsidó fekete mágusok szertartásosan meggyilkoltak.
Néhány zsidó bűnösségét a legjobb bíróság állapította meg, amilyet akkortájt
egyáltalán kapni lehetett, és az ártatlan zsidók sem szenvedtek többet, mint az
ártatlan moszlimok az USA-ban 9/11 után. Egy másik eset Lincolni Hugóé volt, egy
gyermeké, akit 1255-ben gyilkoltak meg. A bűntettet követően letartóztatott 90
zsidó közül 70-nél többet engedtek sértetlenül szabadon, mert megállapították az
ártatlanságukat, míg azokat, akiket bűnösnek találtak, fölakasztották: ez éppen
nem „a csőcselék igazságszolgáltatása”! A zsidó szerkesztésű Wikipedia
égbekiáltó etnikai méltánytalansággal azt írja Hugh of Lincolnról, hogy
„állítólag megölték” (http://en.wikipedia.org/wiki/Little_Saint_Hugh_of_Lincoln
), mikor a bűntény bizonyított elnevezése „vérvád”. A „vérvád” az efféle esetek
elfogadott megnevezése, amely arra utal, hogy a mindig-ártatlan zsidókat
megrágalmazták az előítéletekkel terhelt keresztények. Ha bármiféle erkölcsi
tanulság levonható ezekből a régi büntető eljárásokból, az az, hogy az európai
igazságérzet és tisztesség mindegyikben érvényesült: miközben a bűnös zsidókat
megbüntették, az ártatlan zsidók – egyetlen nem keresztény közösségként
Európában – éltek és virultak. A moszlim igazságszolgáltatás sem volt rosszabb.
Egy 1840-es damaszkuszi esetben egy keresztény szerzetest gyilkolt meg néhány
zsidó, akik beismerték tettüket és megkapták a büntetésüket. Az eset azonban nem
befolyásolta a testvéreik gazdagodását és egy Farkhi nevű Acre-i zsidó az eset
után is a leggazdagabbnak tekintett ember maradt Szíriában. Az esetet
megvizsgálta a nagy keletkutató, sir Richard Burton is, a damaszkuszi brit
konzul, aki kezdetben ünnepélyesen elkötelezett filoszemita volt („Ha
megválaszthatnám a fajtámat, nincs még egy, amelyhez odaadóbban ragaszkodnék,
mint a zsidóhoz.”), de ebben az esetben mégis elfogadta a bűnösség kimondását és
egy teljes ismertetőt írt az esetről. A londoni zsidók jó pénzért megvásárolták
a kéziratot az örököseitől, és mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra. (http://www.fpp.co.uk/BoD/origins/BurtonMS2.html
), hanem a Brit Zsidók Küldöttgyűlésének a pincéiben tartották. A brit-zsidó
újságíró, Aaranovich szapulta Szíriát (http://www.israelshamir.net/English/blood.htm
), mert egy szíriai miniszter írni merészelt erről. Aaranovich meg sem említette
Burton vizsgálódását, csak kinyilatkoztatta a „vérvádat”, mint ami mindenre
magyarázattal szolgál.
Tény, hogy mielőtt a holokauszt létezett
volna, létezett a „vérvád”. Amikor az ember a II. Világháború előtti zsidó, vagy
judeofil szövegeket olvassa, észreveheti, hogy az a hely, amelyet jelenleg a
holokauszt dogma foglal el a zsidó-központú világmindenségben, akkor sem volt
üres. Oroszországi pogromok, a Dreyfus ügy, a spanyolországi kiűzetés, a templom
lerombolása, és igen nagy terjedelemben a „vérvád”. Ezek mind ugyanazt az
üzenetet közvetítették: a zsidók örökös, egyedülálló, ok és minden alap nélküli
szenvedését hirdették, amelyet a nem zsidók minden értelmet meghaladó gyűlölete
okozott. Ezek egyesítették a zsidókat és mozgósították a nem zsidók ellen. A
kismértékű irigységet, ellenségességet és bizalmatlanságot szánalommá
hervasztották, sőt, a goyim (a goy héber többes száma) legjobbjaiban
egyenesen bűntudatot ébresztettek.
Dr. Toaff esete minden bizonnyal segíteni
fogja azokat a barátainkat, akiket túlságosan elfoglal a holokauszt szöveg, hogy
észrevegyék a lényeget. Én tisztelem a másként gondolkodókat / tagadókat, amiért
szembe mennek az árral, de nem osztom a lelkesedésüket. Mert az ok nélküli és
egyedülálló szenvedés eme meséi ellen a tények alapján lehet érvelni. Ez az,
amit Serge Thion tett a holokauszttal kapcsolatban, amikor megjegyezte, hogy
Elie Wiesel, a nagy holokauszt mesemondó inkább ragaszkodott az ő náci
üldözőihez, mintsem hogy bevárja az orosz felszabadítókat. Ez az, amit dr. Toaff
és sir Richard Burton megtett a véráldozattal kapcsolatban, mikor
bebizonyították, hogy a hatóságok intézkedése mértékletes és jogos volt.
Kozsinov orosz történetíró foglalkozott az oroszországi pogromokkal és
bebizonyította, hogy több nem zsidó halt meg ezekben a véres összecsapásokban,
mint zsidó. A legnagyobb és legvéresebb pogromot, a Kisinyevit a nemzeti zsidó
költő, Bialik, úgy írta le, mint a tömegmészárlások legnagyobbját, amikor a vér
folyt az utcákon, és a Haretzben írta legutóbb egy izraeli újságíró, hogy „senki
sem vonja kétségbe az orosz népnek a létezéshez való jogát amiatt, hogy a 20.
század elején Kisinyevben a keresztények szögeket vertek a zsidó gyerekek
szemébe”. Azonban a zsidó fekete mágusok által halálra kínzott olasz és angol
gyerekekkel szemben a „szemekbe vert szögekről” szóló vád csak a képzelet
elrugaszkodása, amit azonnal megcáfoltak, az összes halálesetek száma pedig
Kisinyevben negyvenötre rúgott, azaz Deir Yassin egynegyedére és az Intifádának
csupán egyhavi aratására.
Tehát a meg nem érdemelt szenvedésnek
ezeket a történeteit le lehet építeni, de miért kéne ezzel vesződni, ha a
történetek gyártói egyetlenegy üzenetet kívánnak közvetíteni, mégpedig, hogy a
zsidók egyedülállóak és különlegesek, mindenkinél többet szenvedtek, ezért joguk
van arra, hogy a saját útjukat járják, a legjobbak a létezők közül, és bárki,
aki ebben kételkedik, az egy rejtélyes antiszemitizmus megszállottja. Ezeket a
szövegeket a célból szedik elő, hogy felkeltség a zsidók haragját az állítólagos
üldözőikkel szemben, c’est tout (ez minden). Bennem nagyon nagy
ellenszenv van ezekkel az áldozat-történetekkel szemben, de nem csak a gyenge
megalapozottságuk miatt. Az áldozat-történetek nem következmények, hanem a
szenvedés okai. Valahányszor előszedik az ok nélküli szenvedésnek ezeket
a történeteit, biztosak lehetünk abban, hogy a terjesztőik a saját, vadállati
rémtetteiket készítik elő. A zsidók lengették a holokauszt történetet, és
1948-ban kiirtották a békés palesztin lakosságot. Az örmények is felidézték az ő
egyedülálló, ok nélküli szenvedésüket és Qarabagban tömegesen mészárolták az
ártatlan azeri civileket az 1991-94-es háborúban, és százezerszám küldték a
menekülteket
Bakuba. A lengyelek és csehek, felbőszítve a Reich alatti szenvedésükről
szóló történetek miatt, a német nemzetiségűek millióit üldözték ki ősi
lakhelyükről, miközben az ukránok, akik a Rzecz Pospolita alatti szenvedéseikről
mesélték a történeteiket, ezrével mészárolták a lengyeleket Volynban.
A nemzeti politikák párhuzamosak a nemek
politikájával, ahogyan azt Otto Weininger körvonalazta: a feministák
terjesztették a nőknek az ő örökös férfi elnyomóik által okozott szenvedéseiről
szóló történeteket, amivel rengeteg család szétszakadását, továbbá a nők
elszegényedését és a férfiak elférfiatlanodását idézték elő. Az effajta
szövegeket ellentétes értelmű szövegeknek kellene kiegyensúlyozniuk. Mert igaz,
hogy a férfiak járnak elől a fizikai erőszakban, a nők azonban sokkal
hatékonyabbak a szóbeli agresszióban. Lady Macbeth csípős nyelve nem volt
kevésbé bűnös, mint Macbeth éles kardja. A nők tudják, hogyan kell egy férfival
kikezdeni. A férfiak meg válaszolnak – néha egy csókkal, néha egy ütéssel,
olykor egy golyóval. Jose ölt, de Carmen volt, aki kikezdett vele. A manapság
előtérbe tolt, izmos, Barb Wire (film Pamela Anderson, mint Barb Wire,
főszereplésével http://www.starpulse.com/movie/Barb_Wire/V135913/0/0/)
típusú lány mítosza ellenére a nők kevésbé sikeresek, ha fizikai ütésváltásra
kerül sor, ezért hajlamosak arra, hogy betiltsák a fizikai erőszakot, de
megengedik a szóbelit és a provokációnak még az elvi lehetőségét is elvetik.
Visszatérve a tárgyunkra: ha a törökök
öltek, az örmények provokáltak, és valahányszor, amikor valamiképp felléptek a
zsidók ellen, azt a zsidók tettei váltották ki. Én valóban egy mindent és
mindent tagadó ember vagyok és ezért az antiszemitizmusnak, a „zsidók iránti
irracionális gyűlöletnek” még a létezését is tagadom. Ilyen nincs! A zsidóság
ellen is, mint minden hatalom ellen, a Római Katolikus Egyháztól a Standard Oill
Co.-ig, harcoltak. A zsidók nem voltak bárányok, hanem nagyon is tevékeny
résztvevői a gazdasági és ideológiai életnek. Az ember állhat mellettük, vagy
velük szemben. De „gyűlölni”? Ilyen nincs. A nem zsidók általában
tisztességesebbek a zsidókkal szemben, mint fordítva. Még a „vérvádról” is
kiderült, hogy nem vádaskodás, hanem szabályos, bűnügyi eset.
Voltak akkor zsidó ellenes cselekmények
Európában és a Közel-Keleten? Biztos, hogy voltak. De valami „irracionális
gyűlölet” okozta őket? 1911-ben az amerikai kormány felosztotta John D.
Rockefeller hatalmas birodalmát. Mivel nem volt zsidó, Rockefeller nem
mondhatta, hogy az ok az antiszemitizmus volt. Azt sem mondhatta, hogy azért,
mert nem szerették a kinézését, a faját, a fajtáját, vagy hogy az isteni
büntetés volt a bűneiért. A Standard Oil Companyt azért szedték szét, mert túl
hatalmas volt. Ugyanezen jó okból törte szét Vlagyimir Putyin orosz elnök a
kezelhetetlen oligarchái olajvállalatát. Nem azért, mert zsidók voltak, vagy
mert a demokráciát támogatták. A hatalom egy ellenhatalom iránti igényt hoz
létre, az erő ellenerőt, a zsidók pedig hatalom voltak, és most is azok. A
zsidóság erősebb, mint a Katolikus Egyház, ahogy azt a dr. Toaff esetével
összehasonlítható olasz tudós sorsából megtanulhatjuk. Tegnap, épphogy elhagyva
a főteret egy Giordano Brunonak, a tudomány mártírjának szentelt emléktáblát
láttam. A felirata szerint „A Katolikus Egyház, a tudomány ellensége ölte meg”.
Könyvek százait böngészhetjük át, átfésülhetjük az Internetet, és mindenütt azt
fogjuk olvasni, hogy az Egyház ennek a bűnténynek a tettese. Ezt az ember
nyugodtan mondhatja, és senki sem fog hisztérikusan rávisítani: „Hogy? Az egész
Egyház? A billiónyi katolikus Brazíliától Lengyelországig bűnös? Szégyelld
magad! Te antikatolikus vagy!” A valóság ezzel szemben az, hogy az elhunyt pápa
még bocsánatot is kért miatta, ahogy szokta. Azonban hiába keres az ember egy
emléktáblát, amely a zsidó filozófusnak, tudósnak és kételkedőnek, Samuel Ibn
Zarza rabbinak, a Miklal Yofi szerzőjének állít emléket, aki kételkedett a
teremtéstörténetben és ezért máglyán elégették Valenciában – méghozzá a zsidók
rendelkezésére. Most már várom a kiáltozást „Minden zsidó? Te antiszemita!” Mi
van? Senki? Senki sem mondja? Akkor folytathatjuk. A Book of Lineage-ben (Az
Eredet Könyve)
(http://www.amazon.com/Book-Lineage-Abraham-Zacuto/dp/1419618938), egy 15.
századi zsidó könyvben, amelyet volt szerencsém lefordítani (angolra), van egy
magyarázat, mely szerint: „Amikor a rabbik azt olvasták, hogy ,A világ
teremtésétől számított ebben meg ebben az esztendőben’ ez a Zarza nevű ember a
szakállára tette a kezét és a világ korábbi létezésére utalt azzal, hogy fogta a
szakállának a szálait. Isaac Campanton főrabbi fölállt a helyén és azt mondta:
,Miért nem égetik el a bokrot? Égjen el a bokor!’ (A zarza egy bokorfajta
kasztiliai nyelven, a szójáték pedig az Exodus 3:3-ra utal.) A rabbik elvezették
a bírósághoz és tűz általi halálra ítéltették mert, azt állította, hogy a világ
már korábban is létezett.”
Itt van tehát két tudós, mind a kettőt
megégették, de az egyiket az Egyház küldte a máglyára, míg a másikat a zsidók.
Ha az ember belemélyed a részletekbe, még több hasonlóságot talál. Samuel Ibn
Zarzát a bíróság a zsidók uszítása következtében végeztette ki. Olyan utalások
is vannak, amelyek szerint a zsidók a háttérben nagyon tevékenyek voltak
Giordano Bruno halálra adása érdekében, mert ő nagyon zsidó-ellenes volt.
Giordano Bruno szerint a zsidók „olyan dögvészes, bélpoklos, közveszélyes faj,
hogy megérdemelnék, hogy kiirtsák és megöljék őket már a születésük előtt”.
(Giordano Bruno: Spacio della Bestis Trionfante, 1584.) Ez a véleménye is
hozzájárult a halálához, mert a zsidók már akkor is tudták, hogyan kell a
hatóságok fülébe sugdosni, és már akkor is elég olyan tisztviselő volt, aki kész
volt követni az utasításaikat. Mivel Bruno esetében ennek nem marad látható
nyoma, ezért az esete fennmaradt, Samuel Ibn Zarza esetét azonban feledésre
ítélték és letagadták.
Ha az ember felnyitja a zsidó szerkesztésű
Wikipediát, a következőt olvashatja: „bár Samuel Shalom egy 16. sz.-i zsidó
bölcs) azt állítja, hogy Zarzát a valenciai bíróság ítélete alapján máglyán
elégették Isaac Campanton rabbi feljelentése alapján, aki azzal vádolta őt, hogy
tagadta a világ teremtését, a történészek bebizonyították, hogy ez az állítás
csupán legenda.” A zsidó történelemalkotó és átíró Igazságminisztérium még
mindig meg tudja határozni, hogy mi történt, és mi volt és marad „csupán
legenda”. A Katolikus Egyház még csak nem is álmodhat ekkora hatalomról.
Lehet a zsidó hatalmat számszerűsíteni?
Néhány hónappal ezelőtt az Economist c. brit hetilap közzétett egy szokatlan
térképet a világról: az országok területét a GDP-jükkel arányosnak tüntette fel.
Ez egy sokatmondó térkép: India kisebb volt, mint Hollandia, egész Latin-Amerika
csak akkora volt, mint Olaszország, Izrael nagyobb volt, mint az összes arab
szomszédja. Ez a térkép nem pontosan a hatalom térképe. Hogy a világ valódi
térképét rajzoljuk föl más jellemzőket is figyelembe kell vennünk: tűzerő, atom-
és hagyományos ütőerő, gondolkodás befolyásoló képesség, amely a film, könyv, és
újságkibocsátással, az egyetemi katedrákkal és a nemzetközi életben elfoglalt
helyzettel van kapcsolatban. Egy ilyen hatalom-térképen a zsidóság elég
tekintélyesnek látszana. A zsidók nagyon fontos hatalmi tényezőt jelentenek a mi
világunkban. Ez egy első osztályú hatalom, erősebb a Katolikus Egyháznál,
biztosan erősebb Olaszországnál és bármelyik európai országnál, erősebb, mint a
Shell és az Agip, vagy bármelyik transznacionális szervezet.
A világtér tudománya ismer egy jelenséget,
amelyet fekete lyuknak nevez: egy nagyon nehéz és nagyon sűrű csillag
megváltoztatja a környező tér szerkezetét és a fénysugarak képtelenek elhagyni
az általa létrehozott gravitációs csapdát. A fekete lyuknak minősülő csillag
láthatatlan, mert borzasztóan hatalmas. Ebben az értelemben a zsidóság is egy
fekete lyuk. Annyira hatalmas, hogy már láthatatlan. Senkinek sincs megengedve,
hogy észrevegye. Ez napjaink legnagyobb tabuja. A híres „a farok csóválja a
kutyát” vita az amerikai zsidó lobbi körül kísérlet arra, hogy úgy járják körbe
a tabut, hogy a valóságban ne szegjék meg. Mert, ugye, az biztos, hogy egy kis,
közel-keleti ország, amelyet Izraelnek hívnak, nem képes „csóválni az USA
kutyát”. Az AIPAC Izrael lobbijának és a hasonlóknak, minden erőfeszítésük
ellenére, nincs túl sok befolyásuk. Az Izrael lobbi és Izrael állam együttesében
azonban felismerhetjük a fekete lyuk megnyilvánulását, a nagy megnevezhetetlent:
a zsidóságot.
James Petras és Norman Finkelstein
legutóbbi vitájában (http://groups.yahoo.com/group/shamireaders/message/932)
dr. Petras nagyon jól megközelíti a valóságot, amikor úgy írja le az Izrael
lobbit, mint „a cionizmust támogató intézmények egész láncolatát, kezdve az
American Enterprise Institute-on és tovább … egy teljes hatalmi szerkezetet,
amely nem csak az AIPAC-ból áll, hanem a Nagy Amerikai Zsidó Szervezetek
elnökeiből, összesen 52 főből … valamint a kormányban kulcsszerepet játszó
egyénekből (Elliot Abrams, Paul Wolfowitz, Douglas Feith és mások.), … a nagy
újságokkal kapcsolatban álló szerkesztőségi cikkírók hadából, … a Demokrata Párt
szupergazdag támogatóiból, a kongresszusra és a kormányra befolyással bíró média
mogulokból”. Ez nem egy lobby, ez a zsidóság.
Mitől olyan hatalmas manapság a zsidóság?
A Pardes c. könyvemben (http://www.amazon.com/Pardes-Israel-Shamir/dp/1419606018)
megadtam rá a magyarázatot: a zsidóságnak, történelmileg egy alternatív
egyháznak, hagyományos ellenfele volt az Apostoli Egyház. Mikor a Római
Katolikus Egyház hatalmát megtörték, az alternatív egyház tört előre. Ha ez a
magyarázat valakinek túl bonyolult, vagy a merev materialisták számára
elfogadhatatlan, az ember ezt dollárokra és fontokra is lefordíthatja.
Nemrég Zev Chafets, a zsidó kádi kelt az
amerikai sportembernek, Richardsonnak a védelmére, akit felfüggesztettek, mert
azt mondta, hogy a zsidók hatalmasak és ravaszok (http://jewishworldreview.com/0407/chafets041107.php3).
Pontosan azt mondta: „A zsidóknak van a legjobb biztonsági rendszerük, tehát
ravaszaknak kell lenniük. Nagyon sok hatalommal is rendelkeznek ebben a
világban, ugye, értik, mire gondolok? Amiről azt vélem, hogy nagyszerű. Azt nem
gondolom, hogy ebben semmi rossz sincs. Ha az ember szemügyre veszi a legtöbb
hivatásos sportot, azokat zsidó emberek irányítják. Ha az ember a legsikeresebb
társaságokat és hasonlókat veszi szemügyre, vagy még inkább a kereskedelmi
vállalkozásokat, azokat is zsidók vezetik. Ez nem leszólás, de tényleg
ravaszok.”
Chafets a következőképp vágott vissza:
„Elnézést, de Richardson semmi sértőt nem mondott. Tény, hogy – tapasztalataim
szerint – a zsidók, mint nép, okosak. És büszkék is erre (különösen a butábbja).
Mi más sértő dolgot mondhatott még Richardson? Hogy Izraelnek van a legjobb
repülőtéri biztonsági rendszere az egész világon? Ez mind igaz, és olyasmi,
amivel Izrael maga henceg. Hogy a zsidókat utálják és ezért gondoskodniuk kell a
saját biztonságukról? Ez a Rágalmazás Ellenes Liga alapításának az indoka. Igaz,
hogy Richardson túloz, amikor azt állítja, hogy a legtöbb versenycsapat a zsidók
kezében van. Amennyire én mondhatom, zsidóknak (a lakosság kb. 1%-a) a kezében
az NBA-ba tartozó csapatok kb. fele van (és egész szép számú baseball és
labdarúgó csapat). Akkor mi van? Ami azt az észrevételt illeti, hogy zsidók
vezetnek egy csomó sikeres vállalkozást, az nem csúfolódás. Minden bizonnyal a
zsidók a gazdaságilag legsikeresebb nemzetiségi csoport az USA-ban. Mi ezzel a
baj?”
A kérdésre („Mi ezzel a baj?”) David C.
Johnston adott választ a New York Ttimes-ban (http://www.truthout.org/issues_06/040207LA.shtml).
Az írta, hogy: „A jövedelem egyenlőtlenségek (az USA-ban) 2005-ben jelentősen
nőttek, így az amerikaiak legfelső 1%-a, akik éves jövedelme 348 000 dollár
felett van, 1928-óta a legnagyobb részt kapják a nemzeti jövedelemből, ahogy a
legutóbbi adóadatok elemzéséből megállapítható. Az új adatok azt is mutatják,
hogy a legfelső 300 000 amerikai együttesen akkora jövedelmet élvezett, mint az
alsó 150 millió. A felső csoport személyenként 440-szer annyit keresett, mint az
alsó fél átlaga, ami csaknem kétszerese az 1980-as résnek.”
Egy kérdés, amelyre Johnston nem ad választ
(sőt föl sem veti) a következő: a csúcson lévő 300 000 amerikaiból, akik
összességében annyi jövedelmet élveztek, mint az alsó 150 millió, hányan
tartoznak az USA gazdaságilag legsikeresebb nemzetiségi csoportjához? Nem
várható, hogy – a nemzeti egyház, vagy más, nem gazdasági korlátozó tényező
hiánya miatt – az ő befolyásuk az USA politikájára durván arányos az együttes
jövedelmükkel?
A „demokrácia” eszményi politikai rendszer,
ahol mindenkinek egy szavazata van, és minden szavazat egyenlő. Ez az eszmény
még akkor is nehezen valósítható meg, ha nincsenek anyagi egyenlőtlenségek,
mivel mindig vannak, már csak a képességeik miatt is, többé és kevésbé
befolyásos emberek. A Johnston által leírt körülmények között, amikor az elit
egy tagja 500 hétköznapi ember jövedelmét kapja, a demokrácia nagyon komolyan
alá van aknázva. Az eszmény azonban nyíltan el van árulva, amikor ennek az
elitnek a birtokában van a tömegtájékoztatás, és így rendelkeznek azzal a
képességgel, hogy mások világlátását befolyásolják. Ha ezek a médialordok
egyesítik az erőforrásaikat, ahogy ez az USA-ban történik, akkor a demokrácia
elveszíti a jelentését. Én teljes szívemből egyetértek Merkel asszonnyal, aki a
következőt mondta: „A szabad sajtó a mi társadalmunknak a szegletköve, és minden
szabadságjognak az alapja.” De fel nem foghatom, hogy miért gondolja, hogy a
sajtó szabad, ha zsidó és judeofil médialordok birtokában van, mint pl. Alfred
Neven DuPont, akinek a birtokában van Németország egyik legrégebbi kiadója, és
résztulajdonosa az izraeli Haaretznek (Merkel az utóbbi születésnapi fogadásán
beszélt), vagy éppen az önök Berlusconija? Mitől szabadabb ez a sajtó, mint az
államilag irányított, amilyen Putyin Oroszországában van? Hiszen egy állam
legalább elmondhatja, hogy ő a polgárok teljességét képviseli.
Miért hangsúlyozom ki, hogy „zsidó vagy
judeofil” médialordok? A „média lordok” nem elegendő? Nem igazán. A DuMont
birtokában lévő Haaretz közzétehet egy írást azzal a címmel, hogy „Egy
Németellenes Rasszista Vallomásai”
(http://www.haaretz.com/hasen/spages/851722.html), de a DuMont birtokában lévő
német lap sosem fogja közétenni egy olyan ember írását, aki nem szereti a
zsidókat. A judeofília a médialordokat és a holdingjaikat egy totalitárius
gépezetté fogja össze, pont úgy, ahogy kommunista ideológia fogta össze az egész
szovjet médiát egy totalitárius (és unalmas) eszközzé. Ezt az összehasonlítást
még fokozhatjuk: az USA-ban és a Nyugaton általában a zsidók foglalják el azokat
az irányító csúcsokat, amelyeket az Szovjetunióban valaha a Kommunista Párt
foglalt el: anélkül, hogy meg volna említve az Alkotmányban, hogy hivatalosan
része volna az államnak, ez az átlátszatlan testület irányít minden folyamatot,
de őt nem ellenőrzi semmiféle külső erő. Joe Atlagosht senki sem képviseli a
Nagy Amerikai Zsidó Szervezetek elnökségében, pontosan úgy, ahogy Iván Átlagovot
sem képviselte senki a Politbüróban.
Valamikor ezt a helyet az Egyház foglalta
el. Az egyházellenes támadások a 19. század végén, a 20. század elején az
embereknek nagyon sok energiáját és gondolkodását emésztették fel. A legfőbb
panasz az volt, hogy az Egyház irányította a társadalmat. A Kommunista Párt
ellen Oroszországban (vagy a fasiszta ellen önöknél – elismerve és elfogadva
valamennyi különbséget) ugyanez volt a panasz. Most már ideje, hogy megszólítsuk
a legutolsó bitorlót, mert a többség nem nevezte ki arra a zsidóságot, hogy
vezesse és ellenőrizze az ő gondolkodási folyamatát. A zsidóság túlzott
befolyása a demokrácia hiányának az egyik jelzője: egy valóban demokratikus
országban a zsidóság befolyása a létszámával volna arányos. A történelemnek
azonban még nincs vége, és a szabadságnak otthont teremthetünk magunk közt, ha a
zsidóságot elküldjük arra, amerre az Egyház és a Párt ment, azaz a mi gyorsan
változó társadalmunknak egy szerény zugába.
A holokauszt revizionisták azt hiszik, hogy
a zsidó hatalom össze fog omlani, ha a holokauszt szöveget aláássák. Azt hiszik,
hogy „a zsidó hatalom egy hazugságon alapszik”. Én nem értek egyet velük. A
zsidóság hatalma nagyon is valódi, pénzen, ideológián alapszik, és minden
egyeben, amire hatalmat alapozni lehet. Ezt a valódi hatalmat le lehet, és le
kell bontani, és ezután a holokauszt szöveg senki számára sem lesz érdekes, csak
a legközelebbi hozzátartozóknak.
A szabadság szeretete és az együttérzés
által vezetve ez a megoldás az egyes zsidóknak is jó lesz. Mert milyen a
viszonya egy zsidónak a zsidósághoz? Ez ugyanolyan, mint az egyes párttagoké
volt a Párthoz. A Szovjetunió végnapjaiban 16 millió volt a párttagok száma:
akkor kifizetődő volt párttagnak lenni. Amikor azonban a párttagság nem hozott
már hasznot, a tagság száma néhány százezerre zsugorodott. Ne tekintsük ezt
tragédiának: a tegnap kommunistái visszanyerték szabadságukat. Néhányan közülük
(mint Jelcin) antikommunisták lettek, mások elvetették a politikát és a
valláshoz, vagy a szakmához, vagy az üzlethez fordultak. Még azok sem
sajnálkoznak az összeomlás miatt, akik kommunisták maradtak: szakítottak a
képmutatókkal és nem kell azon erőlködniük, hogy millió kispolgár tetszését
megnyerjék: hirdethetik a valódi meggyőződésüket.
A zsidóság lebontása úgy, hogy a befolyását
létszámarányosra csökkentjük, hatalmas ideológiai exodust okozna. A 16 millió
zsidóból valószínűleg csak néhány százezer hívő maradna hű a mózesi törvényhez
és a Talmudhoz és a Kabala tanulmányokhoz (Isten áldja őket!), a többi pedig más
érdekeket és kötődéseket fog találni. (Isten áldja őket is!) Mindannyian hálásak
lesznek az olyan másként gondolkodóknak, mint dr. Toaff, aki eltemette az
antiszemitizmus mítoszát és segítette őket abban, hogy visszanyerjék a
szabadságukat.
Nem lehetnek a zsidók szabadok a zsidóság
keretében is? Az 1970-es 80-as években hasonló vita folyt a szabadságról és
pluralizmusról a Kommunista Pártban. Tény, hogy semmi eredményt nem hozott. A
zsidóság nem kevésbé monolitikus, mint a Párt volt. Ez is megenged némi
véleményeltérést, de az nem elég tág. A jobbszélen ott van Gilad Sharon, aki a
nem zsidókat meg akarja fosztani izraeli állampolgárságuktól (http://www.haaretz.com/hasen/spages/851868.html
). A balszélen Uri Avnery, aki ténylegesen ugyanezt akarja (http://zope.gush-shalom.org/home/en/channels/avnery/1177227796/
). Nekünk módunk van rá és meg is kell tennünk, hogy a zsidókat segítsük abban,
hogy visszaszerezzék a szabadságukat, ugyanúgy, mint a párttagok, vagy még
korábban a templomjárók, akiknek segítettek, hogy feltámasszák a szabadságukat a
választásra.
|